A zene szebbé varázsolja a lelket

„Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója.”

Negyvenöt éve tanít a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolában Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagy, mint mondja, „amikor a gyerekek tudnak tisztán énekelni, ismerik a harmóniá­kat, megértik a zeneszerző ügyét, az kimeríthetetlen örömforrás”. A nemzet művészévé választott zenepedagógus abban bízik, hogy nem túl nagy anyagi befektetéssel ismét fel lehet virágoztatni Magyarországon a Kodály-módszert.

szabo-denes

Szabó Dénes: Kimeríthetetlen élményforrás a gyerek kezébe adni a technikát és a tudást (Fotó: MH)
– Évtizedek óta hagyomány, hogy januárban ének-zenei szakemberek érkeznek Japánból a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolába, hogy megfejtsék a Kodály-módszer titkát. Hogyan alakult ki ez a tradíció?

– A kilencvenes években jöttek először, kezdetben csak egy-két ember, az idén már mintegy húsz zenetanár, karvezető és énektanár érkezett az intézményünkbe. Mi is rendszeresen ellátogatunk Japánba az énekkarokkal 1992 óta, ott meglehetősen nagy híre van az iskolánknak. Ebben az évben óvó nénik is érkeztek, akik az iskolánkban zajló tanítás mellett óvodai foglalkozásokra is ellátogattak. Ilyenkor a résztvevők – az alsó tagozatosoktól a kórusokig – reggeltől estig órákat látogatnak. Emellett azért könnyedebb programokat is beiktatnak, a tokaji bor Japánban is ismert, ezért mindig beterveznek egy borospincés látogatást is.

– Mit gondol, miért érdeklődnek jobban a külföldiek a módszer iránt?

– Az idén negyvenöt éve, hogy ebben az iskolában tanítok. Sokfelé járt az énekkar, Afrikát kivéve mindegyik kontinensen megfordultunk. Némi változást figyeltem meg Kelet és Nyugat között. A keletiek mintha nyitottabbak, érdeklődőbbek lennének, jobban akarnak tanulni. Emellett bosszantja őket, hogy a náluk rendezett kórusversenyeken a nyíregyházi Cantemus kóruscsalád formációi rendszerint előkelőbb helyen végeznek, mint ők. Ezzel szemben a Nyugat dekadensebb, ami valószínűleg az individuális gondolkodásból, az egyén önzéséből, a jólétből fakad. Ők könnyedebben veszik a dolgokat.

– Mi történt a hazai zene­okta­tással?

– Mielőtt bekerültem a nyíregyházi Kodály-iskolába, egyetlen tudatos elgondolásom az volt, hogy nem akarok általános iskolai énektanár lenni. Ennek ellenére az lettem, és a csoda pillanatok alatt megtörtént. Egyszerre kezdtem tanítani normál és zenetagozatos gyerekeket, és utóbbiak lenyűgöztek. Ezeknek a gyerekeknek más a lelkük, fogékonyak, nyitottak, szeretik a feladatokat, mindig többet és többet akarnak. Mindennap azzal keltem, vajon meg tudok-e felelni az elvárásaik­nak. Azon voltam, hogy elég jó legyek ahhoz, hogy őket taníthassam. A hatvanas évek végén sok eredményes Kodály-iskola működött az országban, többek között Komlón, Miskolcon, Kaposváron, Pesten, Szegeden és Debrecenben. Ezek az intézmények akkoriban meglehetősen magas színvonalon működtek. A gyerekek általános tanulmányi eredményei is jók voltak, énekből pedig kiemelke­dően teljesítettek. Aztán Kodály halála után gyorsan jöttek a bírálatok, na meg azok, akik azt hitték, okosabbak nála. Abszolút tagadásuk következtében pedig szép lassan leépültek a Kodály-iskolák. Létrejöttek a művészeti alapiskolák, ám a dráma tagozatos oktatás Kodály-módszert helyettesítő eredményességét ma egyáltalán nem látom. Ez egy tévút volt, innen kellene visszajönni. A magam részéről mindent elkövetek, hogy visszakerüljön a magyar oktatásba e módszer, erről néhány írásos dokumentumot már elő is terjesztettem. Nyíregyházán minden évben nyílt hétvégét rendezünk a hazai és a nemzetközi érdeklődők számára, három napra megnyitjuk az iskolát. Az idén május 13. és 16. között várjuk az érdeklődőket. Bízunk benne, hogy egyszer a döntéshozók is ellátogatnak a programra, mert hiszem, hogy nem túl nagy anyagi befektetéssel ismét fel lehet virágoztatni itthon a Kodály-módszert.

– Honnan kellene elkezdeni épít­kezni?

– Az országot irányító emberek sajnálatos módon már nem e módszer szerint tanultak, leginkább a Szigeten vagy a multikulti gólyatáborokban szocializálódtak. Ez a kulturális színvonal azonban nem elégséges egy Kodály által elképzelt, virágzó országban. Zeneileg művelt, értő közönséget kell kinevelni, kiemelni az embereket a zenei analfabetizmusból. Mert ahogy a számolást és az írást, úgy a kottaolvasást is meg lehet tanítani. Kompetenciafelmérések bizonyítják, hogy azoknak a gyerekeknek, akik ilyen iskolába járnak, szignifikánsan magasabb a szellemi tevékenységük, mint társaiknak. Ilyen szempontból a nyíregyházi iskola az ország legjobb intézményei közé tartozik. Számtanból és magyar nyelvből több évben is a mi iskolánk szerezte a legmagasabb pontokat. Amennyiben ez a módszer az agytevékenységre is jótékony hatással van, akkor szinte felelőtlenség, hogy ne Kodály álma szerint cselekedjünk. Az ország összes általános iskolájában be kell vezetni a napi éneklést, ez minden ember számára rendelkezésre áll. Nem kell hozzá anyagi befektetés, a hangszer mindenkinek ott van a torkában.

– Kodály szerint a kóruséneklés, a közös művészi élmény átélése is igen fontos. Ebben is követi – a Cantemus Gyerekkórus, a Pro Musica, a Cantemus Vegyeskar hosszú évek óta sikeresen működik. Mire tanít a kórusban éneklés?

– Kodály külön felhívta a figyelmet a kóruséneklésre, több cikkben is írt róla. Azon túl, hogy a zenei élményt minden kórusban éneklő megkapja, ez a társadalmi szolidaritás legjobb területe. Egy kórusban mindenki felelős a végső eredményért, egyetlen rossz hang elronthatja a közös munkát. Az egymásra utaltság mindennél jelentősebb, ez egy másfajta társadalmi kohéziót jelent. Barkóczi Ilona és Pléh Csaba vizsgálata világosan megmutatta, hogy bonyolultabb, szerteágazóbb társas kapcsolatokkal rendelkeznek azok a gyerekek, akik kórusban énekelnek és zenetagozatos iskolába járnak. Ezért egy igazán erős társadalom is a Kodály-módszer által épülhet fel. A legjobb edzőterület pedig a kórusban való éneklés.

– A mai gyerekek a kóruséneklést unalmasnak, korszerűtlennek tartják, inkább választják a számítógépezést. Persze a probléma nem náluk, hanem a szülőknél kezdődik, akik nagy eséllyel hasonló, a kodályi elveket mellőző zenei oktatásban részesültek. Jóformán nincs mit átadniuk gyerekeiknek ezen a téren. Volt olyan élménye, amikor sikerült egy elutasító gyereket meggyőznie a kóruséneklés szépségéről?

– Őszintén szólva a mi gyakorlatunkban ez nem igazán fordul elő. Kapunk egy majdnem érintetlen lelkű, hatéves gyereket, akinek az éneklés még egyáltalán nem „ciki”. Így születik, ezt nem szabad kiölni belőle. Ha ezt elveszítettük, onnan már nehéz visszajönni. Nálunk folyamatos az éneklés, ez teljesen természetes, ezért a kamaszkor nehéz időszaka sem jelent problémát. Kamasz fiúk, akikről azt gondolnánk, bármit megtennének, csak kórusban ne kelljen énekelniük, önként, dalolva vesznek részt a próbákon. Volt olyan tanuló, akit a teljesítménye alapján meg kellett volna buktatnom, morgott, zavarban volt, nem tudta a hangmagasságokat, később viszont a kórus, amelynek ő is a tagja volt, Veronában a verseny nagydíját hozta el. Időnként átkérezkednek hozzánk más iskolákból is, ők harmadik-negyedik-ötödik osztályban kapcsolódnak be a tanításba. Ez már nehezebb feladat, mert őket zavarja, ha velük együtt egy másik ember is énekel. De még belőlük is válhatnak énekkarosok.

– Több mint negyven év tanítás és a hazai zeneoktatás szüntelen torzulása után mi ösztönzi arra, hogy folytassa?

– Kimeríthetetlen élményforrás ezeket a gyerekeket tanítani. A kezükbe adni a technikát, a tudást, amellyel aztán a legmagasabb szinten tudják megvalósítani a céljaikat. Persze ahhoz, hogy valaki a lólengésben világbajnok legyen, rengeteget kell tanulnia. Voltam szertornász, tudom, hogy a lovon tornázni óriási kín. De ha Berki Krisztián belekezd a gyakorlatába, azt látjuk, hogy muzsikálnak a mozdulatai, öröm, amit végrehajt. Amikor a gyerekek tudnak tisztán énekelni, ismerik a harmóniákat, megértik a zeneszerző ügyét, az kimeríthetetlen örömforrás. Nem beszélve a hangversenyekről, turnékról, amelyek életre szóló élményekkel gazdagítják őket. Felelősnek lenni abban, hogy idáig eljuttatjuk őket, az a munka legszebb része.

– Sok esetben az énektanárok sem elég felkészültek.

– Hogy veszik fel az utóbbi negyven évben a tanárokat? A maradék elve alapján. Egyszer mint diplomáztató jeleztem a többieknek, hogy az adott tanárjelölt hölgy személyiségzavaros, hiba lenne őt tanárként kiengedni az életbe. Kodály is azt mondta: „Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója.” Erre a többi vizsgáztató leintett, azt mondták, maradjak csöndben, hiszen ő a párttitkár lánya, belőle tanárt kell csinálni! A környezetemben sajnos elég sok olyan pedagógus van, aki szakmailag és emberileg egyaránt alkalmatlan arra, hogy zenetagozaton megfeleljen a követelményeknek. Pedig a tanár nem lehet akárki. Habár az ő munkájuk nem olyan konkrétan kimutatható, mint amikor egy rossz orvos mellényúl és meghal a beteg, de egy-egy nem odavaló énektanár bizony sok lelket megöl. Alaposabb vizsgálat kellene a felvételiken. Mert attól, hogy gyorsan tud zongorázni az illető, még nem lesz belőle jó tanár. A beadványaimban a tanárképzés problematikája az első helyen szerepel. Többen egyetértenek velem, hogy az ország nagy zenei központjaiban – így a Zeneakadémián is – külön a Kodály-módszert tanító énektanárokat kellene kiképezni. Enélkül nem juthatunk előrébb.